Régen rengeteg verset írtam. Volt egy korszakom, amikor szinte bármikor képes volt rámtörni az ichlet, és akkor azonnal tollat és papírt kellett ragadnom. Gyakorlatilag pár perc alat kipattant a fejemből egy több versszakos elégia.

Mára ez a képességem elveszett. Igazából túl sok mindent folytottam magamba az elmúlt évek során, ezért szerintem úgy érezte a tudatalattim, hogy nem baszogat többet értelmes dolgokkal, mert fölösleges.
Na sebaj, ezek a versek szerencsére megmaradtak nekem, szóval újfent megosztom az olvasókkal, hátha valaki lelkét megmelengeti. :)

Pergő keserv

Éj-homályban látom
Ím vöröslő színedet
Miért adatik nekem
Érdemtelen élvezet?

Csak suhansz, nevetsz.
Futok. Lásd: utánad.
Eltűnsz. S én dühömben
A pokolba kívánlak!

Vágyom rád, szerelmem!
Én érezni akarlak!
Kínos, ködös kéj.
Ez csapott a falnak!

Rímeim fájnak,
Mint maga az idő;
De lassan pereg...
Késik a jövő...

Szólj hozzá